Még nem száradt meg a beigli az asztalokon, még illatoznak a feldíszített fenyők, még fülembe csengnek a hangzatos szólamok a szeretetről, törődésről, emberségről…
Öreg volt és elhasznált, igazából nemtelen. Erősen kopott ruhájában nem is látszott, nőként vagy férfiként élte az életét, amíg meg nem szűnt létezni a külvilág számára.
Durva árkokkal barázdált arcából megtört, régen fényüket vesztett szemekkel bámulta az őt kikerülő autókat.
Némelyikből még a durva káromkodás is kihallatszott, egyik meg is állt és ráordított – Meg akarsz dögleni, Te vén marha?
Ezen aztán el is gondolkodott picit, lehet az lenne a legjobb…
Bandukolt tovább az út mellett, cipelte műanyagszatyrokba gyömöszölt nyomorúságos életét. Fázott már nagyon, azért is indult el otthonról, hisz bent sem volt melegebb, mint kint és egyedül is volt nagyon.
Se szomszéd, se család, se tüzelő, csak a magány. Magára vette minden göncét és elindult a város felé… Ha eljut a Tescóig, besurranhat talán, magába szívhat egy kis meleget, lehet valaki megszánja és ad pár forintot is. Nincs is túl messze gondolta és meghúzta az olcsó boros flaskáját.
Mióta ilyen hideg van, jócskán rászokott. Felmelegíti, elzsibbasztja és megvigasztalja.
Lassan fogyott kopott cipője alatt az út.
Csak ez a nadrág ne csúszna le állandóan mormogta, miközben hidegtől megdermedt kezével, újra meg újra próbálta maradásra bírni a több mérettel nagyobb darabot.
Az út mellett, mielőtt a házakhoz ért megállt egy fa alatt, hogy rendbe szedje magát. A szatyrokban csak talál valamit, amivel magára kötheti, mégsem mehet így emberek közé. Leguggolva kezeit dörzsölgette, hogy engedelmeskedjenek már teljesen elkékült ujjai. Majd a borocska segít gondolta, és lehúzta a maradékot. Közben térdre esett, kívülről úgy látszott diót keresgél a fa alatt… A szomszéd házból ki is jött egy férfi, szemérmesen lerakott mellé egy szatyrot. Nem is vette észre, csak mikor becsapódott a kapu..
Na mindegy, gondolta és belekotort a szatyorba. Spárgát nem talált benne, dió volt az ajándék, még őrizte a ház melegét, jólesően kotort bele mindkét kezével.
A váratlan ajándéktól felvillanyozva indult el, eszébe jutottak a régi karácsonyok, étellel, süteménnyel gazdagon megrakott asztalok.
Régen volt már, tűnődött és gépiesen lépdelt előre. Nagyon fázott, már azzal sem törődött, hogy a nadrág nem hogy melegítette volna, a térdéig csúszva akadályozta még a járásban is. Botladozva, dülöngélve csoszogott az úttesten, a dudáló autósok szentségelve kerülgették.
Vihogó kamaszok mutogatták egymásnak kivillanó, szinte csupasz fenekét. Senki nem állt meg, hogy segítsen. Dudáltak, mutogattak, és röhögtek.
Nagy nehezen jutott el egy kerítésig, ahol végre megpihentethette lilára fagyott testét.
Már több mint két órája itt fagyoskodik az utcán, és alig haladt valamit, már nem érzi a hideget sem, lehet már nincs is itt. Lehet már csak álmodja, hogy valahol dühösen ugat egy kutya… Mi baja lehet vajon?
Hirtelen a semmiből megjelenik egy rendőrautó, kiszáll belőle két fiatalember, az egyik próbálja ráadni a makacsul lecsúszó hidegtől reszelősre dermedt nadrágját, a másik mentőt hív.
Most szerencséje volt, valaki észrevette hogy baj van, valaki cselekedett is. Nem ítélkezett, nem vonta meg a vállát, segített. Valaki a sok arra járó, rokonlátogatóba igyekvő, karácsonyra kifényezett lelkű halandó helyett, aki kikerülte és megmorogta a szerencsétlen, lecsúszott embertársát.
Azt, hogy jövőre ki bandukol, reményt vesztve, kisemmizve, félig megfagyva az út mentén nem tudhatjuk… az is lehet, hogy egy azok közül, akik most dölyfösen, legyintve tovább hajtottak…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: