Önmagamért reszketve

Fekszem az ágyban, ráz a hideg, ver a víz… vacak kombó- pláne, hogy napok óta tart.

Hallom, hogy pittyen a telefonom, valaki tudni szeretné, mi van velem, talán valamelyik gyerek lehet. Válaszolnom kellene, de nincs erőm, nincs annyi energiám, hogy megfordítsam a fejem és kinyújtsam a kezem.

 Az agyamban épp beindult egy láncfűrész, hogy sivítva hasítsa szét az idegpályákat. Képtelen vagyok a koncentrálásra, csak úgy tudom elviselni magam, ha nem gondolkodom.

Amint kinyitom a szemem, hogy nézzek, már fáj az agyam… tudom, hogy ez képtelenség, de én így érzem. Mondjuk nem is lennék előrébb, ha néznék, mivel szemüveg nélkül, úgysem sikerül, a keret érintése meg éppen elviselhetetlen most számomra, mert fáj tőle a bőr a fülemnél. Pont ott, ahol egy fél tenyérnyi helyen irtózatosan fáj a hajam… Nevetségesen hangzik, én sem hinném, ha nem érezném, ha nem kellene óriási önuralom ahhoz, hogy le ne borotváljam azt a tincset tövig… halványan működő tudatom összes energiája azon dolgozik, hogyan iktathatnám ki azt a tincs hajat, gyökerestül. Tiszta szerencse, hogy a borotva sokkal, de sokkal messzebb van, mint a telefonom, ami folyamatosan figyelmet követel… Válaszolnom kellene… mindjárt össze is szedem magam, csak még erőt gyűjtök.

 A takaró is nehéz, szinte levegőt sem kapok tőle, kiszorítja belőlem a szuszt, épp csak pihegek alatta. Egy vékony, nyári takaró hogy lehet olyan nehéz, mint a kő?

Órák telnek el, mire megmozdulok, felemelem a kezem, hogy elérjem a telefont. Bepötyögök pár nyugtató szót, minek izguljanak a gyerekek, mindenki dolgozik, Zsófi a gyerekekre vigyáz, senkinek nem hiányzik a plusz stressz…

Pihenek, ne izguljatok, minden rendben lesz…

Zoli bejön, hatalmas hűvös tenyerét a homlokomra teszi, betakargat, szellőztet kicsit… jó érzés, ahogy beömlik a hűvösség az ablakon, még beszívni is gyönyörűség.

De miért halszagú? Na, ezt az infót inkább megtartom magamnak, aggódik így is eleget, ha halszagú a levegő, hát halszagú… semminek nincs se íze, se szaga jelenleg számomra, a friss levegő halszaga viszont ijesztő, hisz az agyam tudja, hogy ez lehetetlen…

Megint lázam van, és megint majdnem 39 fok… Nem, nincs erőm, zuhanyozni, hisz ha csak megmozdulok is elfáradok, és percekig olyan szaporán veszem a levegőt, mintha ólomtalpú cipőben rohantam volna. Jó kis borogatás… az pont jó lesz, az sem baj, ha tocsog a víztől, úgyis hamar megszárad.

Be kell venni a gyógyszereket, de előtte enni kéne valamit, gondolni sem bírok rá, jó legyen egy narancs… jó egy gerezd is elég, úgysem érzem se az illatát, sem az ízét.

A legijesztőbb úgy betegnek lenni, hogy valójában a lázon és a gyengeségen kívül semmi, de semmi más tünet nincs.

Az ember lánya fetreng, gondolat és erő nélkül, és a semmike energiáját is felemészti a félelem, hogy egyáltalán megmarad e? Vajon időben kapta a gyógyszert? Vajon hatásos is? Ha igen, akkor miért nem enyhül a láz, ha nem, akkor mi jön ezután? Tiszta szerencse, hogy ennek a pár kérdésnek a megfogalmazása, fel is emészti szinte az egész napot, így talán nem jutok el a végső, elkeserítő következtetésig.

A gondolatok aprócska erőtlen villanásokkal próbálják bevilágítani agyam besötétített világát, de sikertelenül. Megjelennek és abban a pillanatban köddé is válnak, éppen csak kétségbe ejtenének, már feledésbe is merülnek… Vajon ez az átkozott, sunyi fertőzés már az agyamban is gyökeret vert? Miért nincs erőm felülni, miért fáj nézni és miért fáj még a zene, a fény is?

Anya, anya jobban vagy? Aggódunk…

Hát, ha lenne erőm hozzá, elmesélném, hogy én is… nagyon…

 Nem büszkélkedem vele, de én már el is sirattam magam, rettegtem, hogy ennyi volt, és itt a vég. Éreztem a fájdalmat, amit a hiányom okoz azoknak, akiket szeretek, és elsirattam azok bánatát is, akik még meg sem születtek…

Borzasztó érzés egy aktív embernek, amikor hirtelen elfogynak az energiák és két vállra fekteti egy sunyi, tünetek nélküli fertőzés karácsony körül, éppen egy évvel azután, hogy pár sunyi, agresszív betegség egymást erősítve, eltörölt egy életet a családban.

Ő velem volt és ápolt, aggódott és tartotta a frontot, aztán kirángatott a félelem sötét gödréből is, hogy újra felálljak, és újra én lehessek…