Futáááás!

Ha az ember sokat ül, akkor a gondoskodó természet kipárnázza a testét, hogy kényelmesen tehesse azt. Téves a gondolat, mely azt sugallja, hogy ez jóindulatú gondoskodás a részéről. Nem az, inkább figyelmeztetés arra, hogy mozdulj már meg, mert körbenövöd a székedet!

Leülök dolgozni, szétválnak énjeim, az egyik jól érzi magát, a másik menne már. Futni kéne kicsit mondja a másik. Nem kell minden nap, mert a túledzés nem tesz jót- okoskodik az egyik. Ne röhögtess már, kocorgással nem lehet túledzeni, indulj már el!

Mi az hogy kocorgás? – mordulok magamra. A futás az ugye komoly dolog, a kocogás a kistestvére, a kocorgás pedig a jövőbe vetett hit -válaszolom kedvesen, hogy nehogy elmenjen a kedvem.

Hogy véget vessek a tudathasadásos állapotnak, nekiindulok.

Nincs túl meleg, a szél csak éppen annyit lengedez, hogy kellemesen körülöleljen. Jó lesz ma, jobb mint tegnap, mert találtam egy jó fejhallgatót a régi tankönyvek közt, zenével kevésbé unalmas. Csak azt nem tudom hogy nem tűnt fel senkinek ez a jó kis füles a fizika könyvben?

Azt mondják földúton az igazi, nekünk van az is 🙂 Verem az út porát a lábaimmal. Ez még az a szakasz, amikor 20-50 legfeljebb 100 méter az egyben letudott távolság. Hogy senki ne lássa mit művelek futás címén, felveszem a napszemüvegem. Nincs tudományosan alátámasztva láthatatlanságom, de én hiszek benne, és az a lényeg.

Fülemben zene, orromat teleszívom finom, illatos levegővel. Akár jól is érezhetném magam, de a jobb lábamon a mutató ujjam erősen berzenkedik az elszállásolás módján, kicsit szűkösnek érzi helyzetét. Sosem értem meg, miért terpeszkedik, ahelyett hogy összehúzná magát? Ez egy kényelmes cipő, a másik lábam nem is érzi, hogy van egyáltalán.

Na most egy kis séta jön…. A traktoros ember után újból futás. 

Kutya ugat a magas teraszon, fel alá rohangál idegesen. Biztos irigyel 🙂 Imádom ezt az utcát, sosem jár erre senki. Általában. Mert most jön egy ismerős, lelassít és rám szól- gyorsabban…

Mi van? Mit mond? Nem látja, hogy nem hallom? Egyébként is, menjen ő gyorsabban, csak rálép a gázra aztán már hasít is…

Na a rózsákig futok még, aztán séta. Érzem ma már hosszabb távokat sikerül egyben, mint tegnap. Az utca végén valaki fazonra vágja a bokrokat, a kezét lengeti felém… Mit akarhat vajon? Ja! Integet, ő is egy ismerős…. Nem hiszem el, elindul felém, beszélgetne. Nem látja, hogy sietek? Kicsit felgyorsítok, hogy nyomatékosítsam, én most nem sétálok, hanem futok. Legyint egyet, visszatér a bokraihoz, lassíthatok. Akkor most visszatuszakolom a tüdőmet a helyére, átkoncentrálok a bal lábamra, ami jól érzi magát, nem veszek tudomást a hisztis ujjamról.Vagy megszokik, vagy belilul, hólyagot növeszt, egyéb praktikákhoz folyamodik. Nem érdekel.

Közben eljutottam egészen a sarokig. Akkor a fele meg is van.

Eddig sem sütött a nap, de most morogni kezd az ég, lehet úgy érzi valaki ott fent, hogy motiválnia kell. Elázni nem szeretnék, úgyhogy kicsit sietősebbre veszem. Autós átenged, vannak kedvesek is. 

A felfagyott járdára belógnak az ágak, akkor ez most akadályfutás lesz. Nem annyira élvezem, mert így visszafelé már kicsit nehézkesebb ez a közlekedési módszer, főleg olyan napszemüvegben, ami nem bővelkedik túl sok dioptriában.

Nem baj, a körforgalom után frissen nyírt fű van a járda helyén, mintha szivacson járna az ember. Megjöttek az első cseppek is, már látom a kapunkat. Most akkor már nincsen séta, hazáig galoppozom. Na, megjöttem. Hős vagyok. Ma is. 🙂