Elbúcsúzott a fiútól, alig várta hogy hazaérjen. Nagyon nehezére esett megígérni, hogy semmi hülyeséget nem fog csinálni a bukás miatt, mert tudta hogy hazudik.
Gyorsan nyomott egy búcsúpuszit és felszaladt a lépcsőn.
Ilyenkor senki nem szokott itthon lenni, bőven lesz idő mindenre, amit eltervezett.
Kinyitotta az ajtót, megcsapta az otthon illata, könnybe lábadt a szeme – ezt sem érzem többet- gondolta.
Körbejárt a lakásban, miközben gondolatban búcsúzott, helyükre rakta a reggeli rohanásban széthagyott dolgokat. Nem is volt igazán rendetlenség, de jól esett kicsit pakolgatni a szülei meg a testvére holmijait, mire hazaérnek, addigra ő már túl lesz mindenen.
Nem bír ezzel a kudarccal az apja elé állni. Már az orosz kettesért is haragudott, a kémia bukást biztos nem tudja megemészteni. Annyira szerette volna ha az apja büszke lehet rá…
Pedig mindent megpróbált, amit csak tudott. Még az utolsó nap is felelt a jobb jegyért, de nem jött össze. Képtelen volt megjegyezni a bonyolult egyenleteket, sehogy sem értette hogyan is születik papírra leírva, két összeöntött anyagból egy harmadik. Annyi hosszú, értelmetlen betűsort bemagolt, de a tanárnő valami egyszerű dolgot kérdezett, amit ő nem tudott. Az agya bezárt, amikor az beszélni kezdett. Csak arra tudott gondolni, miért is kellene neki ezt kívülről tudni, hisz nem készül vegyésznek.
Valahogy mégiscsak be kellett volna magolni mindent, ami a füzetben volt, de már mindegy is…
Pakolgatás közben megtalálta azt is, amit keresett. Előszedte a szekrényből a nyugtatókat, amit anyja szedett néhanapján.
Hál-isten nem sűrűn volt rá szüksége, úgyhogy alig hiányzott pár szem a három dobozból.
Egyenként kinyomogatta a fóliából a kis sárga bogyókat, lett egy egész marékkal. Az üres dobozokat gondosan összetépkedte, majd eldugta a szekrényébe a cuccai közé, ha esetleg előbb érnének haza a többiek, meg ne találják.
Közben eszébe jutott a fiú is, ettől aztán sírnia kellett. Szerette őt nagyon, de ez sem tartotta vissza attól, amit elhatározott. Kétségbeesetten tömte magába a maroknyi nyugtatót, ivott rá, majd lefeküdt az ágyára, mintha csak délutáni pihenőre vágyna.
Talán nem is lesz gyanús, talán lesz ideje hatni a gyógyszereknek. Irtózatosan sajnálta magát, keservesen sírni kezdett. Miközben rázta a zokogás, feltűnt neki lelassult szívverése. Mint egy lassított filmben. Nem is hallott mást, megszűntek a zajok is körülötte. Már nem volt szomorú, elfogytak a könnyei is, valami hatalmas puha nyugalom lepte el.
Apja lépett a szobába. Hát te? Elfáradtál? Beteg vagy? Nem szoktál ilyenkor aludni….
Nem válaszolt, mert nem mozdult a nyelve. Megpróbálta felemelni a kezét, de csak egy halvány legyintés sikeredett. Apja halkan becsukta az ajtót, hadd pihenjen nyugodtan…
Reggel az óra utálatos kerregésére ébredt. Ez nem lehet igaz – gondolta -még erre is képtelen vagyok, ez sem sikerült…. Eszébe jutott, hogy nem tanult egy betűt sem, hisz azzal nem számolt, hogy másnap iskolába kell mennie. Kezdte felfogni mit is csinált…
Nehezére esett a járás, mintha elvesztette volna az egyensúlyát alatta a világ. Nem tudta eldönteni hogy szédül, vagy a föld mozog a lába alatt.
Elkészülődött, ahogy szokott. Sietett, mert a fiú minden reggel megvárta, együtt mentek a suliba.
A lépcsőn még nehezebben ment a járás. Mintha madzagon húzogatta volna valaki a lépcsőfokokat a lábai alatt, a korlátba kapaszkodva, nehezen haladt lefelé.
Kilépett a kapun, megcsapta a hűvös reggeli levegő, a sarkon túl már jön a fiú is. Minden úgy van ahogy szokott, csak ez a szédülés, ez borzasztó.
Úristen, mit csináltál magaddal? Jöttek a kérdések sorban. Megígérted, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! Jól vagy egyáltalán? Rám nem is gondoltál?
Válaszok nincsenek, a kérdéseket is elfújja a szél. Csendben ballagnak az iskoláig, búcsú puszi, biztatás, hogy nem lesz semmi baj…
Délután egyedül ment haza, a fiúnak edzése volt. Nagyon nehéz volt az út, a világ még mindig billegett, a félévi értesítőben ott virított kémiáből az elégtelen.
Ennél lassabban nem is lehetett volna felérni a lépcsőkön, az ajtóban még vacakolt kicsit, majd erőt vett magán, és nyitott ellenőrzőjét az apja kezébe nyomta. Képtelen volt a szemébe nézni, a szőnyeg rojtjait vizslatta.
Apja figyelmesen átnézte a jegyeket, majd mosolyogva megszólalt:
– Látom mindenből javítottál a tavalyihoz képest, ezt a kémiát meg év végére biztos kijavítod – mondta.
A lány iszonyatosan megkönnyebbült, amikor meghalotta apja szavait. Ez volt az a pillanat, amikor először tudott igazán örülni annak, hogy nem sikerült eszetlen terve, amit aztán hosszú évekig el is titkolt szülei előtt, mert szégyellte nagyon.
A sűrűn jelentkező fejfájások és a folyamatos szédülés még sokáig emlékeztette arra a napra, amikor az angyalok vigyáztak rá.
Lassan vége a tanévnek, elindulnak hazafelé a bizonyítványok, vigyázzatok a kamaszokra! Hátha nem jut mindenki mellé egy angyal, aki nem hagyja hogy bajuk essen..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: