Hatalmas plakáton vastagon szedve szerepelt ez a szó, alig vártam, hogy az idő elrongyolja és elmossa az eső… Egy régi történet jutott eszembe róla, amit most el is mesélek.
Gimnazisták voltunk akkoriban, büdös kamaszokként is emlegetik ezt a korosztályt néha. Vagy haragból, vagy csak tényszerűen. Haragként néha még enyhe is a kifejezés, tényszerűen viszont eléggé orrfacsaró, főleg tornaóra után…
Már akkor sem volt képes a diáksereg negyvenen, tíz perc alatt, két zuhannyal megoldani ezt a problémát, ugyanúgy mint manapság… Maradt a dezodor, a loncsos tornacucc is ugyanúgy ment a szatyorba érlelődni a következő óráig, mint most. Eddig ugye minden egyforma. A különbség abban van, hogy nekünk nem sorakozott a folyosókon szekrényhad, ami befogadta volna a ruhahegyeket. Mivel az ember ebben a korban igen lusta és ebből eredően igen találékony is, megoldottuk hogy ne kelljen cipelni, amit felesleges úgyis, hát betettük a tanári dobogó alá, szép csendes egyetértésben minden tornaóra után.
El lehet képzelni, milyen oroszlánszag terjengett, ha éppen nem voltak nyitva az ablakok. Kaptunk is érte rendesen, minden tanártól. Elővették az összes eszközt, amivel csak harcba tudtak szállni, kioktattak, kiabáltak, fenyegetőztek, minden eredmény nélkül. A végére maradtak a szülőknek írt, kedvesnek éppen nem mondható üzenetek….. Írtuk is a beírást magunknak serényen, hogy nekik csak szignózni kelljen. És a tornazsákok maradtak a dobogó alatt….
Mécs tanár úr nem fenyegetőzött, kiabálni sem igen szokott, a beírásról is volt egy sajátos, nem túl jó véleménye, türelme is határtalan, békében teltek az oroszórák. Egészen addig, amíg a határtalan türelemnek véget nem vetett a tavaszi napsütéssel érkező, ősz óta zavartalanul érlelődő iszonyatos sajtszag, ami megállíthatatlanul borította be az osztályt, minden szellőztetés ellenére.
Bejött, meghallgatta a hetest, aztán szép halkan megkért két fiút, vegye le a dobogóról a tanári asztalt. Az osztályban a szokásos morajlás, senki nem sejti mi jön ezután, akik figyelik az eseményeket, kezdenek az ellenőrző után kotorni, hogy beírhassák maguknak a legújabb tanári üdvözletet a kedves szülők felé.
De nem ez jött, hanem sokkal rosszabb. Miután a dobogóról lekerült az asztal, a következő lépésben a dobogót kellett felemelniük a fiúknak. A tanár úr lehajolt és két ujjával kiemelt egy szatyrot az undorító, szutykos halomból. Na itt kezdhetett el az unottan repkedő légy szólózni, mert ettől a perctől csak az ő nótázása hallatszott.
Ahogy emlékszem , levegőt sem vett senki, csak dermedten remélte, még azelőtt elsüllyed szégyenében, mielőtt a tanár úr mosolyogva a kezébe nem adja a saját kis motyóját. Hát, ez nem sikerült senkinek…. Mindannyian égtünk, mint a rongy. Egy hangos szó, egy rosszalló megjegyzés nem hangzott el. Miután az díjkiosztó véget ért, a helyükre kerültek a dolgok és az óra megtartatott, ahogyan máskor is.
A szatyrok aznap hazaértek, a cuccok kimosódtak, majd a következő használat után újból visszakerültek a helyükre. Ment is minden úgy mint régen, tanári kar toporzékol, kiabál, fenyeget, diák nyeglén vállat von, vagy beírást visz haza, cucc marad.
De nem Mécs tanár úr óráján. Mert ha Ő jött, anélkül hogy szólnia kellett volna, a dobogó alatt mindig üresség teremtetett. Pedig nem toporzékolt, nem fenyegetett, nem ellenőrzött folyton és nem büntetett.
Egyszerűen csak azon a bűzterhes, tavaszi délelőttön kivívta magának a büdös kamaszok odaadó tiszteletét. Ennyi.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: