Most lett elég, most már muszáj szólnom nekem is. Képtelen vagyok többet benyelni abból, ami elborítja az életünket, bárhogy is kapálózunk ellene. Mert kapálózunk, remélem…
Kezd nagyon nem tetszeni a körülöttem lévő világ… a világ, amibe gyerekeinket is vendégül hívtuk.
Mindenki panaszkodik, hogy mennyire nehéz, meg mennyire rossz manapság az élet.
Sajnos ezek a sirámok megmaradnak a víz felszínén, mint egy finoman fodrozódó hullám, amit egy játékos tavaszi szellő keltett.
Érdekelnek valakit a miértek is, vagy inkább próbálunk görcsösen megfelelni az új értékrendeknek? Tényleg zavar bennünket az egyre inkább elharapódzó igénytelenség?
Nem, nem a külsőségekről beszélek, hisz aki csak teheti drága telefonokkal futkos, márkás cipőben nyomorog, ki tudja hányadszor plasztikáztat, miközben a valódi értékekre egyre kevesebben fogékonyak.
Ha azt gondolod savanyú volt ma reggel a szőlő tévedsz, nem az irigység beszél belőlem.
Egyszerűen iszonyúan bosszant, hogy a sikerhez manapság nem feltétlenül kell tudás, alaposság, szakértelem. Aki szónokol- nem tud beszélni, aki tanít- nem gondolkodásra, hanem értelmetlen biflázásra ösztönöz.
Szenzációhajhász, hangzatos címek alatt, semmitmondó, pontatlan cikkeket olvashatunk, az értékes információk háttérbe szorulva veszítik el aktualitásukat, mert alig kattint rájuk valaki. Mintha a tényekre, a világban zajló eseményekre – felturbózott cím nélkül – senki nem is lenne kíváncsi.
Elámulunk a múzeumokban kiállított míves munkáktól, csodálkozunk azon – mikre nem voltak képesek elődeink-míg magunkat csupa olcsó tömegcikkel vesszük körül, a kétkezi munkának nincs értéke. Tömegeket tesz boldoggá, ha a lakásuk, kocsijuk pont olyan mint a magazinokban feszítő celebeké. Eszükbe sem jut, hogy ezek a dolgok csak egy hamis díszlet részei, semmi közük a tartalmas léthez.
Ebédszünetben gasztrobloggerek írásait olvasgatva esszük a gyors-kaját, amiben szinte semmi nem az, aminek hisszük. Bedőlünk a látványos reklámoknak, megelégszünk a szalagcímekkel, semmire nem szánunk időt.
Sokaknak a gyerekekkel való törődés egyenlőnek tűnik egy kis extra zsebpénzzel, aztán van nagy rácsodálkozás ha a kiskamasz a virtuális világba menekülve keres figyelmet, szeretetet.
Persze, ha valakit baj ér eközben így vagy úgy, háborgunk rajta eszelősen felelőst keresve. Három napig. Hisz minden csoda csak addig tart csak, kell a hely a következő szenzációnak…
Ki a felelős a szeretethiányos kamaszokért? Mit látnak tőlünk ezek a gyerekek?
Eszeveszettül rohanunk el az életünk mellett úgy, hogy közben sorra magunk mögött hagyjuk érintetlenül, az igazán fontos dolgokat…
Elhisszük a nagyhangúnak vélt igazát, kételkedünk magunkban, mert mások vagyunk, többet szeretnénk adni és kapni.
Beletörődünk a ránk erőltetett értékrendbe, úgy hisszük elég ha alkalmazkodunk, fejet hajtva besimulunk. Semmit meg nem kérdőjelezünk, hagyjuk hogy mások irányítsanak. Az adott szónak nincs súlya, a barátságok érdekből szövődnek és szakadnak. Ezektől a dolgoktól aztán egyre boldogtalanabbak vagyunk… Jól van ez így?
Ne felejtsük el, hogy a mi életünket, nekünk kell értékes tartalommal megtölteni, így tanulnak meg különbséget tenni a gyerekeink jó és rossz között. Mi vagyunk a példa, amit továbbvisznek.
Tudom, néha nagyon nem egyszerű…
Szülő vagy te is? Ugye te is jobbat szeretnél a gyerekednek örökül?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: