Minden ember életében vannak meghatározó pillanatok. Az én egyik ilyen pillanatom, amire teljesen tisztán emlékszem – pedig nem most volt bevallom – az amikor végigolvastam az első könyvemet. Iszonyúan büszke voltam magamra, másodikba jártam akkor, két hónapig tartott míg végigrágtam magam a történeten. A könyv ami felfedeztette velem az olvasás örömét, az Ezüst–tó kincse Karl May 1894-ben megjelent indiánregénye volt,Winnetouval és Old Shatterhanddel a főszerepben.
Nem éppen lányregény, az angol nevekkel is erősen meggyűlt a bajom, emlékszem.
Az osztályban cserélgettük egymás közt az indiános könyveket a fiúkkal, a legmenőbbnek még a Nagy Indiánkönyv is a birtokában volt Cooper-től, de azt nem adhatta kölcsön senkinek.
Nálunk könyvben aztán nem volt hiány soha, hisz szüleim is imádtak olvasni. Azért is álltam neki átrágni magam az első könyvemen, mert iszonyúan megirigyeltem, ahogy anyukám nagyokat vihorászik olvasás közben Svejk történetein.
Ha a suliból hazaérve valami nagyon egyszerű, húszperces ebéd volt az asztalon, biztosak lehettünk benne, az anyukám valami igen jó könyvet kapott ki magának…
Miután felfaltam az összes fellelhető indiános könyvet, jöttek a delfin-sorozatok, pöttyös könyvek szépen sorban.
Apukám kiválogatta egy polcra azokat a regényeket, amiket nekem valónak ítélt, így végre én is részesültem abban a nagy gyönyörűségben, amit tőlük elirigyeltem. Nem egyszer fordult elő, hogy tanulás helyett is inkább elmerültem valami sokkal érdekesebb kor, sokkal izgalmasabb történeteiben.
Az éppen aktuális darabot ugyanúgy lila papírba csomagoltam, mint a tankönyveket, hogy felületes szemlélőnek úgy tűnjön, buzgón tanulok…
A nagy felvilágosodásom idején a – Gólya hozza- című könyvem is újságpapírba csomagolva rótta velem a köröket az udvaron, nehogy megkérdezzék, miről olvasok. Így biztosan feltűnt, hogy valami kevésbé publikus olvasmányt habzsolok éppen.
Volt, hogy a büntetésem könyvmegvonás volt. Milyen kőkorszaki történet, igaz? 🙂
Lassan kifogyott a nekem kijelölt polcrész, elkezdtek érdekelni a tiltott zónák. Apukám szerette a megtörtént bűnügyekről szóló könyveket, amiket nyomozók elbeszélései alapján írtak, ennélfogva némelyik elég naturálisan ecsetelte az eseményeket. Na ezek is a – neked ez még nem való – polcon voltak, de szerencsére nem lakat alatt. Imádtam őket, úgy bele tudtam képzelni magam az éppen aktuális esetbe, hogy a frász majd kitört közben a félelemtől.
Kamaszkoromban is a könyvekhez menekültem a világ elől. A pad alatt is azt olvastam, vagy rohantam haza a suliból az éppen soron lévő kedvenchez. Benne éltem a történetekben, régi korok ruháit hordtam képzeletben, külön világot építettem magamnak, mert amiben éltem abból kilógtam.
Mire a gimnáziumba kerültem, addigra az összes, ott kötelező olvasmányon túl voltam már, volt amelyiken többször is. Lehet szüleim szándékosan rendezték úgy azt a bizonyos polcot? Ki tudja…
Egyik nyári szünetben könyvesboltban dolgoztam a Balaton partján. Jöttek mentek a turisták, útikönyveket térképeket, albumokat vásároltak. Amikor ők a strandon múlatták az időt, nekem a nagybácsikám megengedte, hogy a raktárban olvasgassak. A mai napig érzem azt a semmihez sem fogható, összetéveszthetetlen, tömény új könyv illatot. Más azt mondaná, a papír és a nyomdafesték szaga keveredett össze, nekem ott volt a mennyek országa akkor, esküszöm. Nem vágytam a strandra a többiek közé egy percre sem, ha olvashattam a raktárban.
Akkoriban a zsebpénzem nagy része is a könyvesboltban vagy az antikváriumban maradt. Sajnos manapság szinte luxus a könyv, ha az ember magáénak akarja tudni, és nem elégszik meg a netes változattal. Persze biztos nem vagyok egyedül a netről kinyomtatott és beköttetett könyveimmel…
Vajon ugyanezt érzik a mai gyerekek, amikor a neten bóklászva, olvasgatva szívják magukba az információt? Sajnos nagy a valószínűsége, hogy nem. Értékes dolog marad ki annak az embernek az életéből, aki még sosem volt egy percig sem könyvmoly.
Én a szüleimtől kaptam ezt a nagy ajándékot, örök hálám érte.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: