Szerintem mindenki találkozott már ezzel a nevelési módszerrel, érezte is a saját bőrén. Akkor amikor szenvedett tőle, meg is fogadta talán magában, hogy ő bizony soha nem fogja alkalmazni.
Vannak akik aztán túllépnek az emlékeken, és mire felnőnek észre sem veszik, amikor szóval ütik azt, akit állítólag szeretnek. Általában alárendelt személlyel alkalmazzák, szülő a gyerekével, tanár a diákkal, főnök a beosztottal. Kemény visszaélés ez a helyzettel, csúnya dolgokra teszi képessé azt, aki ráérez az ízére és nevelő célzattal folyamatosan használja.
Már ha egyáltalán tisztában van azzal, hogy ő most éppen megalázza a másikat.
Nyilván nem előre megfontolt szándékkal bántja meg egy anya óvodába járó fiát, amikor kibeszéli a fodrásznál hogy az ő gyereke bizony még küzd a szobatisztasággal. Nem, nem megbeszéli más szülőkkel a problémát, hanem a gyerek jelenlétében kitárgyalja, gúnyolja érte, mintha szegény ott sem lenne… Pedig ott van, és nagyon is hallja, hogy róla van szó. Egy csomó, számára idegen ember előtt beszéli ki a saját anyja, életének olyan részét, amit nem hiszem, hogy meg szeretett volna osztani velünk. Szerintetek ez nem hagy nyomot benne? Még jól jár, ha csak a fodrászhoz nem akar menni többet….
Megteszi a tanár is minden szívfájdalom nélkül, hogy csupán jóindulatú, nevelési szándékkal tapos bele a kiskamasz lelkébe úgy, hogy az a legjobb esetben csak bezár, de hallottunk már nem egyszer olyan esetről, amikor súlyosabb következménye lett a “nevelésnek”.
A munka világában is bevett szokás alkalmazni, így kordában tartva a dolgozókat. Gondolom sokaknak ismerős az a helyzet is, amikor a főnök nyomdafestéket nem tűrő stílust használva, ordítva próbál felülkerekedni.
Akinek a tanulmányi átlaga, fizetése, munkája függ attól, hogy jó képet vágjon az ilyen viselkedéshez, az folyamatosan szenved, gyötrődik miatta, mert úgy gondolja muszáj elviselnie, így nem száll szembe. Ettől a reakciótól aztán vérszemet kap a másik fél, és egyre többet enged meg magának.
Nap mint nap semmibe vesszük egymást, lábbal tapossuk mások önérzetét, érzékenységét. Amikor ennek a verbális bántalmazásnak előre fel sem mért következményével, mondjuk egy kamasz öngyilkosságával kell szembesülnünk, csak akkor jut el – ha eljut- a bántalmazó agyáig, hogy hibázott. A büntetése valószínűleg, csupán a lelkiismeretfurdalása lesz, mert ezeket a dolgokat nagyon nehéz bizonyítani.
Nem könnyű szembeszállni a berögződött rossz szokásokkal, de éppen ezért nem szabad, hogy a gyerek otthon ilyen magatartással találkozzon, megszokja és eltűrje ezt a fajta bánásmódot. Meg kell tanítanunk őket arra, hogy felismerje, és udvariasan de határozottan kérje ki magának, ha bárki méltatlanul bánik vele.
Amíg ő nem képes erre, addig tegyük meg helyette mi magunk, hogy lelkileg egészséges felnőtté válhasson. Hogy felnőtté válhasson egyáltalán.
Egy kiskamasz emlékére…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: