Amikor az oviban a lapát-vita úgy dől el, hogy Pistike fellöki Jancsikát, akkor az óvónéni általában mindkettőjükkel elbeszélget.
Jancsika megtanulja, hogy nem szép dolog az irigység, Pistike megígéri, hogy nem durváskodik többet. A legközelebbi konfliktusnál újra lesz egy türelmes magyarázat arról, hogy köpködni és várat széttaposni ugyanolyan ronda dolog, meg arról is, hogy az okos kisfiúk szépen megbeszélik a dolgokat, nem vadulnak. A harmadik eset után többnyire a sarokba állás jön, a helyes magatartásról szóló információk rögzítése céljából.
A gyerekek pedig igen tanulékonyak, előbb-utóbb megtanulnak viselkedni, pláne hogy mi felnőttek, folyton figyelmeztetjük őket az elvárásainkra.
Akkor most nézzünk bele egy tükörbe gyorsan!
Hogyan is alkalmazzuk az oviban tanultakat? Tényleg meg tudjuk beszélni a problémáinkat korunkhoz illően?
Szépen türelmesen meghallgatjuk azt, akivel vitába keveredünk, vagy hajtogatjuk a magunkét addig amíg a másik fel nem adja?
Az érvek döntenek, vagy a decibelek? Nyitottak vagyunk a másik érvelésére egyáltalán?
Na és mi van akkor, ha az akit meg akarunk győzni valamiről, esetleg fiatalabb nálunk? Megadjuk-e azt a tiszteletet neki, mint amit tőle elvárunk?
Ja, és ugye nem beszélünk mellé és nem hozunk fel hazug érveket a siker érdekében? Káromkodni, csapkodni, megfenyegetni, és zsarolni sem szoktunk, hisz a felnőttek pontosan tudják, mikor, hol és hogyan kell viselkedni. Nyilván nem valami olyasmit követelnek a gyerekeiktől, amire önmaguk nem képesek…
Persze csak akkor, ha jártak oviba és nem felejtettek azóta túl sokat. Te hogy vagy ezzel, érvelsz, vagy ordítasz?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: