A kislányok megszületnek, felnőnek, közben sokat babáznak, aztán amikor eljön az ideje, férjhez mennek, majd gyerekeket szülnek, anyává válnak. Minden megy magától, az egész család elcsöppen a boldogságtól, a baba alszik, eszik, fejlődik, az anyuka boldog, kiegyensúlyozott és szép.
Legalábbis erről szólnak a beszámolók, ezt látjuk a filmekben… De így van ez valójában? Tényleg ilyen tündérmese mindenkinek az anyává válás? Egyedül lennék az én rendhagyó beszámolómmal a mi első küzdelmes, sírós, önmarcangolós hat hónapunkról?
Az én első babámat az emlékezetes csernobili-katasztrófa idején veszítettem el, éppen a születésnapomon. Nagyon megviselt, nehezen tettem túl rajta magam, pedig az eszem tudta már akkor is, hogy nagyobb baj lett volna, ha megmarad és betegen születik meg.
Az orvos ajánlása szerint vártunk fél évet, majd újból belevágtunk. A terhességgel nem volt gond, boldogan vártuk őt, az előző esemény okán,veszélyeztetett terhesként.
Nem emlékszem, hogy bajom lett volna az állapotommal, szerettem otthon lenni, nagyokat sétálni, sokat aludni. Amit nehezen viseltem, az az alakváltozás volt, ami ugye teljesen természetes velejárója a babavárásnak. Egy darab terhesfotót sem engedtem készíteni magamról, undorodtam vizenyősen amorf testemtől…
Szülés előtt pár héttel vizsgáztam, nagyon mulatságosnak tartottam, ahogy a férfi tanárok sutyorogtak míg én a kihúzott tételen dolgoztam. Megbeszélték, hogy nem szólnak közbe, nem is kell sokáig beszélnem, nehogy véletlenül beinduljon az izgalomtól a szülés. Míg beszéltem, lelkesen bólogattak, nagyon meg voltak elégedve, olyan hamar végeztem, hogy a kint várakozók riadtan kérdezgették, miért rúgtak ki?
A vizsgák után belevetettem magam a könyvtárba és az összes létező irodalmat elolvastam, szülésről, a komplikációkról, szoptatásról, babagondozásról. Igyekeztem nagyon, beszereztem otthonra azokat a könyveket, amik majd a babázásban adnak segítséget.
Férjemmel berendeztük a babaszobát, a nagyszülők is lelkesen vették ki a részüket a készülődésből.
Eddig, ugye minden tökéletesen alakult, a szüléssel sem volt gond, azon a napon amikorra ki voltam írva, minden probléma nélkül, mondhatnám könnyedén született meg a kislányunk.
A legnagyobb gondom az volt, hány kiló ment le a kórházban a húszból, ami rám mászott a kilenc hónap alatt.
Megkönnyebbültem, hiszen a súly nagy része víz volt, úgyhogy csak kilenc kiló felesleg maradt. Alig vártam, hogy visszavehessem a régi ruháimat. Amíg én ezekkel a dolgokkal foglalkoztam, a többi kismama szoptatni tanította egymást, lelkesen mesélték, melyik baba mennyit szopott, mennyit hízik, milyen aranyos. Azon morgolódtak, milyen hamar elviszik a babákat etetés után. Én ezekből a beszélgetésekből rendre kimaradtam, inkább a lábaimat napoztattam a nyitott ablaknál fekve.
Nekem tejem nemigen volt, eléggé fájt is ahogy szegény pici követelte a magáét. Volt egy ismerős szülésznő, ő megnyugtatott, hogy van kifejt tej, nem fog éhezni az én babám sem, így elintézettnek találtam a problémát, nem gyötrődtem rajta.
Amikor a babámat behozták, akkor ő általában aludt, én nem zaklattam, gondoltam majd otthon lesz módunk megtanulni ezt a szoptatásos dolgot.
Férjem lelkesen beszerzett mindent amit lehet, fejőgépet, tejfakasztó teát, rengeteg finom gyümölcslevet. Közben én megbeszéltem az orvosommal, hogy ha letelik a hat hét, ír ki nekem fogyasztó tablettát, hogy az a kilenc kiló is eltűnjön rólam.
Otthon alig vártam,hogy elkezdődjön a magunk kis baba-mama élete.
Hogy az a szoptatós tea milyen borzasztó ízű dolog! Uram atyám, a hideg kirázott még a gondolatától is, de ittam hősiesen. Közben meg ettem a csípős lecsót, mert azt kívántam.
Szegény picurka mohón húzta – vonta a cicit minden etetésidőben és vedelte a teát üvegszám.
És sírt, nagyon sokat sírt, aminek az lett a vége, hogy én is sírtam vele együtt. Tehetetlennek és alkalmatlannak éreztem magam, fáradtnak és sértődöttnek, azért, hogy bármit teszek, csak bőg és bőg.
A hátam majd beszakad, annyit ringatom a fenekét, hogy aludjon, mert a könyvben az volt írva, hogy evés után aludnia kell.
A melleim kisebesedve, a hasamon remegős háj, nincs egy nyugodt percem, és mindenki csak vele foglalkozik…
Az apuka nagyon büszke volt az Ő kicsi lányára, lelkesen ringatta, pelenkázta, fürdette és a két hét alatt – amíg otthon volt velünk – hat kilót fogyott..
Annyira igyekezett minden lehető terhet levenni rólam, akkor sem szólt egy rossz szót sem, amikor egy rosszul sikerült etetés után, ami megint üvöltéssel ért véget, felöltöztettem az ő kicsi kincsét és azt mondtam vigye, ahova akarja, látni sem bírom…
Szomorúan elvitte sétálni, gondolta mire hazaérnek én megnyugszom.
Közeledett a szabadsága vége, én rettegtem mit fogok kezdeni ezzel a hatalmas három kilós teherrel a nyakamon…
Tisztán emlékszem a napra, amikor először hagyott minket egyedül otthon..
Rendesen be voltam tojva, képes leszek-e mindennek megfelelni, amit egy rendes anyának meg kell tennie a családjáért.
Előttem van az a pillanat is, amikor anyukám először jött hozzánk látogatóba, miután hazamentünk. Nézte, nézte az ő gyönyörűségét, majd rámnézett párás tekintettel és megkérdezte -szereted nagyon, ugye?
Én vágtam egy grimaszt, megrántottam a vállam, és azt válaszoltam….Hát…biztos. Szegény anyukám és szegény pici lányom…
Nem sorolom tovább, a vége tápszer lett. Persze a sírás nem maradt el így sem, melyik baba szereti a rideg tartást?
Én meg nem értettem még mindig, mi lehet a baja, ha az egész világ körülötte forog? Miért nem alszik inkább, miért nem hagy engem élni?
Fejtem én mert az a dolgom, de eredménye nem lett, úgyhogy abbahagytam hamar, nehogy eldeformálódjanak a melleim, ha már nem működnek úgysem…
Három óránként etettem, mert a könyv azt írta, ha véletlenül aludt éppen, szigorúan felébresztettem, ha nem aludt időben, hátfájásig ringattam. Ha előbb akart enni, mint ahogy a nagykönyvben meg volt írva, akkor hagytam sírni. Ő bent a szobában, én kint az ajtó előtt, mert a könyvben az volt, nem szabad elkényeztetni…
És hetek után is képtelen voltam kiejteni a számon azt, hogy a kislányom…
Nem éreztem mást, csak azt hogy a lehető legtökéletesebben kell teljesítenem egy számomra hatalmasnak tűnő feladatot, anyává kellene válnom valahogy, miközben legszívesebben megszöktem volna. Na hol van ebben a helyzetben az a gyönyörűség, amiről mindenki beszél?
Joggal merül fel a kérdés Bennetek, hol volt az anyukám, hol volt a védőnő?
Anyukám próbált segíteni, de teljesen mást mondott, mit ami a könyvben volt, úgyhogy nem hittem el neki semmit…
A védőnőt pedig be sem engedtem, miután első látogatásakor azt mondta, azért sír a babám, mert túl van öltöztetve, elég egy kis ing éjszakára, takarónak egy pelenka. Tényleg meleg nyár volt, de annyira azért mégsem, a jó tanács után úgy megfázott az a pici gyerek, hogy hangos horkolása betöltötte a lakást…. Legközelebb már hiába csöngetett, nem engedtem be.
Aránylag rendeződött a helyzetünk, a lépcsőház pontosan tudta, mikor kellene aludnia, hiszen akkor vagy ő üvöltött hangosan, vagy a zene amire ringattam…
A hétvégéket alig vártam, mert akkor apuka mindent levett a vállamról. Ilyenkor nem egyszer becsempészte közénk a gyereket, a ki tudja hányadik éjszakai ébredés után, aludtunk is reggelig egyhuzamban.
Nem helyeseltem ugyan, de így ő “hibázott” a könyv szerint, nem én…
Lefogytam, és közben nagyon utáltam magam azért, ahogy a gyerekemmel viselkedem, kerestem a lelkemben annak a bizonyos nagy érzésnek a csíráját legalább, de hiába.
A feladathoz már hozzászoktam, el is végeztem mindent, be tudtam osztani az időmet, otthon rend és tisztaság volt a gyerek órára pontosan evett, már fürdetni is profin tudtam.
Féléves volt a kislányunk, amikor valahonnan összeszedtünk egy ronda mandulagyulladást. Lázas volt, elesett és riasztóan csendes.
Emlékszem a szoláriumból baktattam haza, amikor beleállt a görcs a gyomromba, hogy milyen egy szemét anya vagyok én, a gyerekem beteg én meg rohanok a szoliba, mert időpontom van….
Sírva szaladtam hazáig, abban a pillanatban lettem anya, fél évvel szülés után.
Biztosan nyomokat hagyott ez az idő Benne is, én sem felejtettem el, nem is fogom, soha. Sokszor beszéltünk már azóta erről, bocsánatot is kértem Tőle ezerszer, amiért pici babaként nem tudtam megadni Neki azt, ami minden babának jár.
Azt hiszem, nagyon zöld és önző voltam én akkor még, egyszerűen éretlen az anyaságra, talán egy kis depresszióval megfűszerezve. Borzasztó állapot ez így együtt.
Sehol nem olvastam erről, mindenütt csak az anyaság szépségéről mesélt mindenki.
Úgy gondolom, nekem segített volna, ha valaki akkor elmesél egy olyan történetet, ami kicsit is hasonlít az enyémhez.
Lányok, a könyv az egy dolog. Sok okosság van benne, rengeteg hasznos tanács, de a gyerekek nem egy formák, és az anyukák sem, a problémáik sem. A babákat pedig nem rontja el a szerető babusgatás és a mami közelsége. Sőt…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: