Udvarlásokk…

Megyek az utcán, még hűvöske van, a nap sem süt igazán, de a fényekből, a madárkórus lelkes hangicsálásából érződik, nincs már messze a tavasz.

A járdán jönnek, mennek az emberek, a szél papírszeméttel játszadozik, nem történik semmi különös, szimpla hétköznapi délelőtt…

Felemelem a tekintetem, helyes fiatal pár közeledik, a fiú lelkesen, hatalmas gesztusokkal mesél valami történetet, a lány csillogó szemmel csodálja. Látszik rajtuk, szerelmük még abban a bizonyos “rózsaszínködös” fázisban van, amikor az ember igyekszik a legjobb formáját hozni minden pillanatban. Milyen helyesek, gondolom magamban, mikor közelebb érnek már hallom is, ahogy a fiú mesél..

Nem vagyok prűd, tudom, hogy a káromkodás a hétköznapok része, bizonyos helyzeteket szinte el sem lehet már képzelni nélküle,sajnos.

Szembejön, ha valaki átszalad egy autó előtt, ha szétgurulnak az almák a földön, ha lefröcsköl egy figyelmetlen sofőr a szakadó esőben. Nem szeretem hallani, de attól még így van.

 Egy ilyen láthatóan fülig szerelmes kamaszfiú, miért nem tudja vajon kihagyni a monológjából, ezt a szemetet? Hisz nem haragszik, nem ideges, nem érte semmilyen atrocitás, éppen udvarol egy lánynak. Éppen a szebbik oldalát mutatja, és a jelzői, meg ahogyan nyomatékosítja amit mesél, zavarba ejtően tele van nyelvünk szemetével.

Semmi közöm hozzá, tudom. Igyekszem nem is arra nézni, nehogy zavaró legyen a figyelmem. Mégis elgondolkodtató, mennyire a hétköznapok részévé vált a trágárság, mennyire fel sem tűnik már, ha kiszalad a szánkon olyan, aminek nem kellene. Legalább bizonyos helyeken, és számunkra fontos személyek jelenlétében nem… ha már lépten-nyomon belebotlunk is.