Sokszor eszembe jut mostanában egy mese, amit gyerekkoromban olvastam. Egy szegény sorban élő gyermekről szól, aki nagyon vágyik egy számára elérhetetlennek tűnő csemegére, a cukormázas mandulára. Sokszor elképzeli, hogy valami csoda történik és a szájában érezheti a csemegét, nyelvével ízlelgetheti, majd amikor leolvadt róla a színes máz, fogával elmorzsolhatja az utolsó pici darabot is.
A mesében persze teljesülnek a kívánságok, egy nap amikor a bolt kirakata előtt ácsorog, valaki megkínálja az áhított csemegével. Sokáig szorongatja kis szutykos markában, majd boldogan elrohan vele, nehogy visszakérjék tőle kincsét. Amikor hazaér, megvárja míg mindenki elalszik, majd a takarója alá bújva szedi elő, az egész nap rejtegetett ajándékát. Beszívja édeskés illatát, lassan lenyalogatja róla a rózsaszín mázat, majd végre beleharap…. A varázslat ebben a pillanatban válik valósággá, hiszen a vágykeltő cukorkéreg alatt egy penészes, keserű mandulaszem bújt meg.
Az ok, amiért ez a történet a felszínre tört emlékeim közül az, hogy már nem először járok hasonlóan, igaz az én “csemegémet” úgy hívják Multi. Szinte mindegy is pontosan mi a neve, inkább a jelenség a lényeg, a működése, az emberekhez való viszonya, az elvégzett munka becsülete.
Az első esetben, félig felnőtt gyerekeim mellől sikerült bejutnom egy oktatóprogramba, országos szerződéssel, ami azt jelenti a munkavégzés helye, bárhol lehet az országban, igaz az álláshirdetés egy határozott helyre szólt.
Tudatosan készültem, be akartam kerülni, egy pillanatig sem voltak kétségeim magammal kapcsolatban. A legapróbb részletekre is figyeltem, utánaolvastam az interneten mindennek, ami egy állásinterjún történhet.
Pontosan tudtam, mit kell felvennem, milyen és mennyi ékszer lehet rajtam, hova kell tennem a kezem, lábam, milyen erővel kell kezet fognom, melyik kérdésre mi a helyes válasz, na és, hogy a szemkontaktus milyen fontos…
Nagy lelkesedésemet cseppet sem törte le, hogy az ajánlattételtől a szerződéskötésig négy hónap telt el. Igaz megfordult a fejemben, hogy vajon hány álláskereső engedhet meg magának ennyi várakozást egy posztra?
Túltettem magam azon is, hogy több mint egy hónapig voltam gyakornok az ország másik felében, a családot csak hétvégeken láttam. A beígért fizetés elhomályosította családunk szép lassan megroppanó egységét is.
Véget ért a kiképzés legkeményebb része, már “csak” dolgoznom kellett. Nem okozott gondot, hogy a jól hangzó “igazgató” cím ellenére, ugyanúgy hoztam, vittem, tettem, vettem, mint bárki a csapatban. A munkahelyi légkör pont olyan volt, mint amikor egy összeszokott közösség fölé úgy helyeznek külsős főnököt, hogy van már a pozícióra két-három önjelölt. Akadályfutás volt minden áldott napom.
Nagy kalandként éltem meg, amikor nekem kellett lepakolnom targoncával a kamiont, mivel mindkét targoncás vizsgával rendelkező kollégám beteg volt. Nem kényszerített senki, de hogy számoltam volna el azzal, ha valakit baleset ér targoncás tapasztalatok nélkül? Nem mintha nekem lett volna….
Mosolyogtam reggeltől estig, mert elhittem, hogy ez csak az első lépcső, és velem terveik vannak a főnökeimnek. Szépen lassan kialakítottam magam körül egy kemény magot, akiktől ugyanazt várhattam el, mint magamtól. A fizetett munkaidő persze nyolcórás volt, ami minimum 12, de inkább 14 órás elfoglaltságot jelentett valójában.Túlórapénz gyakornoknak nem jár -mondták- a saját érdeke, hogy magába szívja a tudást…
A hosszúra nyúló műszakokat betudtam a tapasztalatlanságomnak és rendíthetetlenül törtem előre. Szabadnapjaimon továbbképzésekre jártam, esténként a család egyetlen számítógépén e-maileket írogattam, havi beosztásokat készítettem, fülemen a céges telefonnal, amiben kollégáimnak segítettem megküzdeni a visszáru programmal.
Mondhatjuk, hogy egy az egyben eladtam magam az ördögnek kilóra… Abban az időben, amikor otthon voltam, és a telefonom sem csörgött, házi feladatom sem volt, esküszöm nem tudtam mit kezdeni magammal, mivel a családi körforgásból akkor én már kiszorultam rendesen. Beszélni csak a munkámról tudtam, kérdezni legfeljebb a számomra addig ismeretlen táblázatkezelő programokról, amik megkönnyíthetnék a munkámat.
Annyira, de annyira meg akartam felelni, hogy majdnem tönkrement minden körülöttem, ami addig is, és azóta is a legfontosabb az életben, a családom.
Teljesen rendben ment minden, amíg először nemet nem mertem mondani arra a kérésre, hogy mindenkit aki él és mozog, hívjak be vasárnap dolgozni -ingyen- mert az üzlet érdeke azt kívánja. Én ragaszkodtam a műszak kifizetéséhez, hisz nem egy munkatársam, csak ezen a napon találkozott érdemben a családjával, nem akartam elvenni tőlük.
A szép az a dologban, hogy annak ellenére hogy nem kértem, egy kivétellel mindenki bejött arra a műszakra, nehogy bajom essen a lázadásom okán, de a fentről áradó bizalom akkor, ott megtört irányomban.
Ez volt az a pont amikor elkezdett megkeseredni az első szem cukros mandulám… Nem kellett sok idő ilyen tempó és terhelés mellett, a teljes kimerüléshez a hosszan tartó betegállományhoz és végül a felmondáshoz. Amire akkor nemet mondtam, az még ma is igen jó kis fizetés lenne.
Azt tartja a mondás, okos ember nem lép ugyanabba a kupacba kétszer… Nekem sikerült másodszor is, igaz finomabb formában.
Túl az ötvenen, nem annyira kapós az ember, hát itt az ideje, hogy megvalósítsa magát, élje meg az álmait! Nagy szerencse ha olyan társa van, aki ebben támogatja, így szinte akadálymentesen tör a céljai felé. Szakmája egyben a hobbija is, hát próba szerencse! Nekiáll, dolgozik, ötletel, blogot ír. Ingyen okítja a kíváncsiakat olyanra, amiért más keményen pénzt kér, sok barátot és még több ellenséget szerezve így, de megy előre töretlen, mert célja van. Megtanul fotózni, képet szerkeszteni, belekóstol a marketinges trükkökbe is, hátha…
Két év kemény munkája után jön is a vágyott felkérés, szponzorált blogként, talán megvalósulhatnak az álmok… A felkérés és a szerződés közt itt is eltelik bő három hónap, hiszen egy ekkora multinak aztán tényleg kisebb gondja is nagyobb…
Van még tovább is, de a mese vége ugyanaz, a cukormáz alatt ott figyel a megkeseredett mandula.
Egy biztos, részemről harmadik szem már nem lesz, lehet bármilyen csábító is a rózsaszín cukormáz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: